Fáj a fejem.

Miért? 

A sok gond....

Reggel dokibácsi megnyomogatta, megtapogatta a térdemet. Kérdezte, hogy tudom-e már mozgatni. Elárultam neki, hogy tegnap kétszer megkerültem az egész kórháztömböt.

Visszakérdezett : "Bottal?"

"Nem, a saját lábamon...."

Hűha, akkor mehet haza.... - mondá a szaki!

Hurrá! Megörültem egyből. Még vizit alatt sms É.-nek, hgoy jöhet értem. De azért még várjon, hogy szóljak. É. lemondja az összes délutáni programját. Sínen vagyunk. Kilépnek a vizitről én már pattanok a szekrényhez, feltépem, cuccaim repülnek kifelé:

SZABADSÁÁÁG!!

Pakolok össze ezerrel, semmi ne maradjon. Mindenem ami van elosztogatom. Megmaradt 3 banán, nyitott kekszek, nyitott mogyoró, saját termésű sárgabarack, mindent adtam a szobatársaknak örömömben, amit csak tudtam....

7.18kor visszahuppantam a székre és vártam.

Eltelt 1 óra.

Aztán eltelt még 1.

Már 9.18 volt.

Aztán várok tovább és már 11 óra van. MÉg csak rám se néztek. Ülök a cuccaim tetején és semmi. Megkérdezem nővérkét, hgy mi a pálya, kiderül, hogy ő bizony arról nem tud, hogy megyek haza... hmmm...

Visszamásztam az ágyamra...És elgondolkoztam, hogy most kicsit rutintalan voltam. Pedig egy hét alatt sokat fejlődtem, de nem eleget.

Türelem. Ezt a fogalmat nem elég érteni, tudni is kell.

Aztán megebédeltünk. Még mindig itt, közösen a jó hangulatú társasággal.

Közben újból zaklattam a nővérkét. Megegyezetünk abban, hogy 3-4 előtt esélyem sincs a hazamenetelre, hiszen a doki műt.

Most három óra van... És csak várok...

De nem adom fel, hiszen egyszer úgyis megkapom a zöld jelzést....