nos, sikeresen blogoltam egy órát. Szalad az idő. Zsír.
Ittam a vizet, ettem a szilvát, szendvicset, nyomtam a billentyűt és kedvesen mosolyogtam mindenkire, hisz volt ülőhelyem is és tudtam, hogy ezbiza' sokáig fog tartani...
Közben összeismerkedtem egy gödöllöre emigrált ifjú édesanyával, aki két ikerfiát nevelgeti a férjével. A különlegesség az, hogy szegénynek a tumor elrágta a tér felett a csontot, így neki reccsent a történet még műtét előtt :(
Hát a lányka pont olyan volt, mint a legtöbb beteg, pedig szimpatikus volt:
- szar volt a koszt a kórházban
- nincs beteg/orvos kapcsolat
- nyomni kell a paraszolvenciát még a nővérnek is
- kiszolgáltatott vagy
- koszos minden
- nem figyelnek rád
- sokat kell várni
- mire megy a tb
- borzalmasan visszahúzza az embert a környezet
- nem lehet felépülni
és a többi....
Huh bazz, nem egy kórházban voltunk, vagy mi????
A helyzet az, hogy ezek lényegében akár igazak is lehetnek, de hát sajnos még csak esélyem se volt meggyőzni, hogy leginkább ő tehet azért, hogy jobb legyen. Nem akartam az észt osztani, mert mákom is volt, de eleve úgy jöttem/mentem, hogy majd valahogy lesz. Ennél lejjebb már nem sok van, így csak jobb lesz.
Minek stresszeli magát a szaron? Én is sokat bosszankodok mindenen, az tény, de minek kell olyan dolog miatt a haját tépnie, amin aztán végképp nem tud változtatni. Ezt mi, betegek nézhetjük, de befolyásolni aztán nem tudjuk. Ha meg beszól a dokiknak, csak rosszabbul jár.
Látva, hogy mennyit dolgoznak ezek az emberek, és milyen körülmények között, a dokikat, nővéreket nem tudom bántani. Hogy az egész rendszer meg nem működik?
Ez igaz, de ezt még nálunk fejlettebb országokban sem tudták megoldani, nálam sokkal okosabb emberek, így inkább csöndben maradok,hogy mi is a véleményem...
Furcsa volt ez a beszélgetés...
