Nem aggódok, de azér' mégiscsak....

Döglött a buli. Már tudom, hogy mikor és ki hozza a reggelit. Ki tudom számítani, hogy kb. kedves, vagy kedvetlen nővér adja, tudom mi jön a reggeli után, tudom mikor várhatom az ebédet és a többi.

Hol itt a kihívás a fejlődés az újdonság? El fog így laposodni az egész sztori.A végén még elkezd honvágyam lenni.

Ennek ellenére igyekszem tartalmassá és kihívásokkal telivé tenni a napjaimat. Így ma kitakarítottam a corporate hűtőt....

É. most biztos sóvárog, hogy bárcsak egyszer otthon is megtenném. De itt megtettem. Vidáman, rajongva az új kihívásért.

Ebédre káposzta (lé) volt. Fincsi.

De Kovácsnénak sok volt, így ételdobozába (amely nem mellékesen mikrózható is!) elhelyezte eme becses ételmaradékot, majd beillesztette a dobozt 90 fokkal elforgatva a hűtő ajtajába. Nem értem, de ő biztos otthon is így csinálja. Helytakarékos, vagy csak dizájnos, nemtom...Csakhogyugyenamármost arra nem figyelt szegénykém, hogy a doboz teteje azért úgy illeszkedjen, ahogy azt eredetileg kitalálták, így kifolyt a káposztalé mindenhova. Hoppá...

Meglátni és megszeretni....

Ez volt az első gondolatom, amikor végre az új kihívásra rávethettem magam. Természetesen nem gondolkoztam közvetlen segítség (takarító) bevonásában, hiszen tudtam, hogy ALKALMAS leszek a nagy feladat megoldására. Sebtében körbejártam takarítóeszköz után kutatva, majd kikötöttem a nővérszobán, hogy inkább ők adjanak valamit. Azt hittem ezzel majd jól bevágódok, hiszen ez nem a beteg dolga.

Ismét tanultam valamit.

Mert tévedtem.

Természetesen ez IS a beteg dolga. Mindig tanulok valamit.

Szóval kaptam rongyot, hogy töröljek, nem ajánlották fel, hogy segítenének, de nem is fogadtam volna el. NEM ÉN!

Takarítottam, majd visszavittem a rongyot, amit megköszöntek.

"Enyém a megtiszteltés!", vagy ahogy kedvenc asszisztens kollegina szállóigévé vált mondatait idézzem: "Igazán nincs mit!".

Mission accomplished!

Szóval nem is döglött a buli, csak jó magyarként egyszerűbb nyígni!